Soho 2. rész

Ez a bejegyzés a Soho sétánk második részét mutatja be. Az első részt itt találják.

Ahogy mentünk tovább a Brewer Street-en, megpillantottuk a Vintage Magazin Shop-ot a Great Windmill Street sarkán, Humphrey Bogart képével a bejárat fölött. Sok időt el lehet tölteni bent a retro poszterek és kártyák között.

Vintage Magazin Shop

Tovább menve egy szex shop és az Escape Bar között egy kis sikátor nyílik, - a Walker's Court - ami fölött a Maurice House van. Jobbra egy neonfeliraton a Raymond név áll. A név Paul Raymond-ra utal, akiről nemrég még film is készült "A szenvedély királya" (Look of Love) címmel, s aki szexújság kiadó és sztriptízbár tulajdonosként vált a Soho királyává és Anglia egyik leggazdagabb emberévé. Az övé volt a fent említett bár is. A Maurice House ablakában egy játékautó és általában egy játékló függ. Hogy miért, az rejtély.

Maurice House

A kis sikátorban van a "The Box", ami egy hírességek által is látogatott erotikus/szex revü. Annak idején például többek között megfordult itt Harry herceg, Jude Law és Emma Watson is.

Innen a Ruppert Street-re fordulunk be, majd  az Archer Street-et elhagyva értünk a Shaftsbury Avenue-ra. Nagyon híres utca, hiszen itt sorakozik egymás után sok West End-i színház.

A Gielgud sokáig Globe néven működött, hogy aztán átengedje a nevét Shakespeare rekonstruált Globe-jának a South Bank-en. Új nevét John Gielgud-ról, a híres színész-rendezőről kapta 1994-ben.

Gielgud Theatre

Az Apollo az egyik legismertebb színház, ahol pontosan egy éve nagy szerencsétlenség történt: előadás közben leszakadt a menyezet egy része és a balesetben 88 ember sérült meg. Többek között Vanessa Redgrave és Peter O'Toole is fellépett a színpadán.

A bárok és színházak miatt ez a környék mindig hemzsegett a zenészektől, így nem véletlen, hogy a környéken, az Archer Street-en volt a zenészek találkozóhelye a 20-as, 30-as években, majd később itt alakítottak meg egy zenész szervezetet is. A zenészek hagyományosan az utcán álldogáltak, arra várva, hogy valaki fölbérelje őket a különböző rendezvényekre. Ez a tradíció 1961-ben szűnt meg, az utcai gyülekezés betiltásával.

Archer Street

A Shaftsbury Avenue-ról a következő sarkon visszafordultunk a Soho-ba a Wardour Street-en. A St Anne templom hátát könnyű megközelíteni, mivel nyilvános park, viszont a bejárat a Dean Street-ről nyílik, és annyira el van rejtve, hogy elég nehéz megtalálni. Sajnos mi már túl későn értünk oda, s így be sem tudtunk jutni, csak egy nagyon kedves tiszteletessel beszéltünk a kapuban. A templom a 17-dik század végén épült, részben Sir Christopher Wren tervei alapján, de lényegében semmi nem maradt az akkori épületből. A tornyot ugyanis statikai problémák miatt még a 19. század elején újjáépítették, a tornyon kívüli részt pedig a németek porig bombázták a második világháborúban. A most látható állapotát 1991-ben nyerte el.

St Anne's Church

A francia kapcsolat rendkívül erős itt, a Soho-ban. Míg korábban a hugenotta menekültek lakták a negyedet, a francia kommün után újabb francia migránsok jelentek meg. Egyik ismert találkozóhelyük volt az Old Compton Street. Itt volt visszatérő vendég Verlaine és Rimbaud is, akik 1872-ben érkeztek Londonba.

Ez az utca a központja a meleg közösségnek, és itt robbantott a szélsőjobboldali David Copeland 1999-ben szögbombát az Admiral Duncan Pub-ban. A neonáci Copeland-et nem csak a melegek, de a feketék és a bangladesiek (és gondolom mindenki aki másmilyen mint ő) is irritálták. Ez volt a harmadik robbantása - az előző kettőt Brixtonban (Dél-London) és a Brick Lane-en (Kelet-London) követte el. A 3 robbantásban 3-an meghaltak - mind az Admiral Duncan előtt - és 139-en megsérültek.

Admiral Duncan

A French House a Dean Street egy másik híres pubja. Eredetileg York Minster (York-i székesegyház) néven működött 1910-től 1984-ig. A második világháború alatt De Gaulle egyik törzshelye volt és sok író, művész látogatta, többek között Dylan Thomas és Francis Bacon. Azután változtatták meg a pub nevét, miután 1984-ben tűz pusztított a székesegyházban, és kiderült, hogy az azonos név sok keveredést okozhatott az évek folyamán. Azt beszélik ugyanis, hogy míg a pub kapta egy részét az adományoknak, a katedrálisnak meg a pub vörösborszállítmányából jutott...

French House

A Dean Street és a Romilly Street sarkán van a Golden Lion pub. Itt szedte fel áldozatai egy részét a hirhedt sorozatgyilkos Dennis Nilsen a 80-as évek elején. Legalább 15 fiatal férfit ölt meg 1978 és 1983 között. Nilsen korábban tábori szakácsként majd a londoni rendőrségnél dolgozott. Az áldozatait a lakására csalta, ahol általában megfojtotta őket.

Golden Lion

A Dean Street 64 (már lerombolták), majd 28-as száma volt Karl Marx két lakóhelye 1850 és 1856 között. Felesége, Jenny örökségéig nagy szegénységben éltek itt, s még három legfiatalabb gyereküket is elveszítették. Marx innen járt át a British Museumba anyagot gyűjteni, többek között a jóval későbbi főművéhez, a Tőkéhez is. Holland származású feleségének a nagybátyja volt az alapítója a híres Philips gyárnak, aki természetes gyanakvással figyelte a Marx által is népszerűsített szocialista mozgalmat és így mikor Jenny támogatást kérve elutazott hozzá Eindhovenbe, elutasította őt.

A házban 1926 óta étterem működik Quo Vadis néven, amit 2008 óta a Hart fivérek üzemeltetnek. Azóta egyszer elnyerte az év étterme címet, és Gordon Ramsay is a kedvenc éttermekként emlékezett meg róla.

Az utca híres klubja a médiamunkásokat és művészeket befogadó Groucho, melynek tagja például Noel Gallagher az Oasis-ból, Stephen Fry komikus és író és Terry Pratchett, Anglia egyik legolvasottabb írója. A klubot tizenöt médiaügynök, kiadó és író alapította 1985-ben. A barátjaiktól egyenként 500 fontot kértek, s a kapott összegből felújították a 45-ös szám alatti régi olasz éttermet.

Groucho

A Bateman Street-en ástsétáltunk a Frith Street-re, ahol többek között a híres romantikus festő, John Constable is élt az 1800-as évek elején rövid ideig.

Constable házával nagyjából szemben, az utca másik oldalán lakott a 8 éves Mozart az apjával, amikor európai zenei turnéja alkalmával 1764-65-ben Londonban koncertezett.

Johann Sebastian Bach tizenegyedik fia, Johann Christian Bach, aki Londoban élt és tanára volt Charlotte királynénak - III. György feleségének - össze is barátkozott a fiatal Mozart-tal és meg is látogatta őket ezen a helyen.

Az 1920-as években John Logie Baird a híres feltaláló és mérnök - egyike azoknak, akiknek a nevéhez a televizió köthető - is az utcában lakott, néhány méterre a Mozart háztól. Az utcában levő lakásában demonstrálta először a televízió működését.

Frith Street

A Romily Street-en átsétáltunk a Greek Street-re, ami az 1760-as években idemenekülő és letelepülő görögökről kapta a nevét. A két utca sarkán van a híres, újságírók által látogatott Coach and Horses pub, ahol a Private Eye szerkesztősége találkozik kéthetente a 60-as évektől.
A Shaftsbury Avenue felé elindulva megpillantottuk a Palace Színház-at. Miután elmentünk mellette, a Charing Cross Road kereszteződéséhez értünk, ahol a Cambridge Circus van. Furcsa mód, a Google Map nem jelöli, csak az azonos nevű buszmegállót. A színháznak, ami a tér legdominánsabb épülete, itt van a főbejárata. Eredetileg Royal English Opera House-ként építették 1889-ben. Tervezője T. E. Collcutt, a kor híres építésze volt, akinek a nevéhez fűződik a Strandon lévő Savoy Hotel is.

Cabridge Circus

A Cambridge Circus-ról a Moore Street-en keresztül visszaértünk a Greek Street-re, de a sétánk további részét a következő bejegyzésben olvashatják.

Soho 1. rész

A most következő bejegyzésben a Soho-t felfedező sétánk első részét írom le.

A Soho volt annak idején London fő vigalmi negyede. Bár nem egyértelmű, mit is neveznek pontosan Soho-nak, én az Oxford Street, Charring Cross, Shaftsbury Avenue és Regent Street által határolt részről beszélek, tehát a kínai negyedet már nem értem bele.

A legenda szerint a név egy vadászkiáltásból ered. A szerzetesrendek kiebrudalása (korábban a terület az egyházé volt) és az 1666-os Nagy Tűz között gyakran vadásztak az arisztokraták ezen, az akkor még beépítetlen területen.

Később sem volt igazán elegáns környék, leginkább bevándorlók lakták, mint például a 17. század vége felé érkező francia hugenották. A 19. század végétől vált igazi bohém negyeddé, amikor ideköltöztek a színházak, klubok, prostituáltak és a szegényebb művészek.

A hírhedt szex shopok visszaszorultak egy kisebb területre a '80-as években, de azért még így is szembeszökő a jelenlétük. A meleg kultúra is itt virul a legjobban: máshol nem láttam annyi meleg párost kézen fogva, illetve csak férfiak által látogatott pubot.

De ahogy írtam, ez csak egy kisebb területre jellemző, most inkább egy hangulatos kis utcácskákkal és házakkal teli negyed, tele éttermekkel és elképesztő mennyiségű emberrel.

Soho

Állítólag nincs olyan térkép, ami egészen pontosan feltüntetné az összes kis utcát és beugrót, amit én azért kétlek, de úgy 120-130 utca és egyéb köztér tartozhat ide.

A határoló utakról szintén szeretnék majd külön posztot írni; nagyok és forgalmasok, tele érdekes dolgokkal. Bár személy szerint az Oxford Streetet nem annyira szeretem, mert nagyon zsúfolt. Amióta itt vagyunk, állandóan építkeznek rajta és számomra érdektelen boltokkal van tele. Ugyanakkor a Shaftsbury Avenue-n van London legjobb boltja, a Forbidden Planet.

Forbidden Planet

És akkor most következzen a sétánk!

Az Oxford Circus megállónál szálltunk le, ami London egyik legforgalmasabb metrómegállója, és az Argyll Street-i feljárónál jöttünk fel (nem összetévesztendő az Argyle Streettel, ami a St Pancras bejegyzésemben szereplő Argyle Square déli határa). A megálló az a tipikus vörös téglával borított fajta, amilyet a Russell Square-nél vagy a Hampstead Heath megállóknál is látni lehet.

Argyll Street-i kijárat

Tovább menve dél felé (hátunk mögött az Oxford Street) az Argyll Street-en, az utca végén már rögtön meg is pillantjuk a Liberty-t, a West End legelegánsabb áruházát.

Miközben felé tartottunk, elhaladtunk a Paladium szinház és a Palladium House mellett. Ez utóbbi az egyik legérdekesebb épület a környéken. Eredetileg az American Radiator Company épülete volt. Raymond Hoodnak, Amerika egyik legismertebb art déco felhőkarcoló tervezőjének a műve, akinek talán legismertebb munkája a Rockefeller Center. A Palladium House kis méretű változata a Manhattan-i American Radiator Building-nek, amit szintén Hood tervezett. Fekete gránit takarja és - főként felül - aranyozott egyiptomi motívumok díszítik.

A Palladium House

A Palladium színház szintén érdekes hely. Épp nemrég néztük meg a gyerekekkel Hitchcock "39 lépcsőfok" -át, aminek a zárójelenete itt játszódik. Sok híres ember lépett fel a színházban, főleg a második világháború utáni amerikai korszakában, többek között Judy Garland, Ella Fitzgerald és Frank Sinatra.

A Palladium színház

A Palladium House-zal szemben van tehát a híres Liberty, ami Tudor-kori kinézete ellenére az 1920-as évek közepén épült és az akkori francia nagyáruházak (Samaritaine) mintájára működött. Maga az üzlet már jóval hamarabb, 1875-ben kinyitott egy utcával arrébb a Regent Streeten, de csak néhány évtizeddel később bővítették ki kelet felé. Az 1890-es években egyre több Art Nouveau dizájnerrel kapcsolódott össze a neve, s így a neve olyannyira összefonódott a szecesszióval, hogy Olaszországban a szecesszió egyik elnevezése még most is a 'Stile Liberty'.

A Liberty a Great Marlborough Street-en

Ha nem is vásárolunk, érdemes bemenni az épületbe, felmenni a lépcsőkön és sétálni a körfolyosókon.

A Liberty belülről

Egy szép órajáték is található a Liberty régi és új épülete között átívelő részen a Kingley Street fölött. Ha szerencsések vagyunk, és valamelyik egész óra körül érünk oda, láthatjuk hogyan öli meg Szent György a sárkányt.

Az óra alatt lehet tovább menni délre a Kingley Street-en. Át is nézhetünk a párhuzamos Carnaby Street-re, ami a '60-as évek óta híres bevásárló utcája a Soho-nak, és most már sétálóutca.

Liberty órajáték

A '60-as években ez a két utca volt London divat és zenei központja. A Rolling Stones, a Beatles, a Who és a Small Faces tagjai látogatták az itteni bárokat vendégekként és fellépőkként is. Ide kötődik a mára már kevésbé ismert mod stílus is.

Carnaby Street

Kingley Street

A merőleges Beak Street-ben végződik mindkét utca, ahonnan kicsit balra indultunk el. Ezen az utcán van táblája Canaletto-nak, azaz Giovanni Antonio Canale-nek, az ismert itáliai festőnek, aki a 18. század közepén élt itt. A festő eredetileg Velencében dolgozott és főbb vásárlói angolok voltak. Az 1840-ben kitört osztrák örökösödési háború azonban megzavarta az üzletmenetét és jobbnak látta Londonba költözni. 1855-ben költözött vissza Itáliába.

Canaletto háza a Beak Street-en

A Beak Streetről rövidesen lefordultunk jobbra, hogy elérjünk a Golden Square-hez, melyet a 17. században építettek ki, és amely az elkövetkező évszázadban diplomáciai negyeddé vált. Itt volt például a portugál nagykövetség.

A tér közepén egy vicces szobor áll: II. György római tógában. A Hannover házi György a 18. század közepén uralkodott, és az utolsó brit király volt, aki személyesen vezetette harcba a hadseregét. Ez a fent említett osztrák örökösödési háborúban volt, ahol az angolok Mária Teréziát támogatták. Bár a csatában sikeres volt, Angliában ellenérzést szült a háborús beavatkozás, mert úgy érezték, hogy a hannoveri érdekeket a britekéi fölé helyezte. Ezt meglovagolva volt is egy - aztán kudarcba fulladt - Stuart restaurációs kísérlet.

Uralkodását végigkísérte Handel zenéje: ő írta a koronázási himnuszokat és az örökösödési háború végét is az ő alkalomra írt zenéjével ünnepelték a Green Parkban.

Uralkodása vége felé tört ki a 7 éves háború, aminek a végét már nem érte meg.

Golden Square egy állandó és néhány időszakos szoborral

Az egykori portugál követség

A tér délnyugati sarkától egy kis utcán lehet eljutni a forgalmas Brewer Streethez, ahol nem a Soho belseje felé fordultunk először, hanem a Regent Street irányába indultunk el, hogy meglátogassuk a rövidke Warwick Street-et.

Háttérben már a Regent Street

A Brewer Street sarkánál egyébként egészen közel kerülünk a Shaftesbury Avenue és a Regent Street sarkához, azaz a Piccadily Circus-höz.

Brewer Street, Lower John Street és Air Street találkozás

A Warwick Street egy kevésbé frekventált utcácska, ahol egy francia képregényeket is áruló nemzetközi könyvesboltba tértünk be először. Utána következik az Our Lady of the Assumption and St Gregory katolikus templom, ami egy kisebb, a portugál konzul rendelkezésére álló kápolna helyén épült 1789-ben. A 18. század közepén a portugálok átköltöztek a Mayfair-be, de a kápolna védelme megmaradt, mivel a nagykövetséget átvette a Bajor Választófejedelemség. A védelem a katolikus szertartások 1698-as Popery Act-ban törvényesített tilalma miatt kellett. A tilalom csak a század végére enyhült az 1778-as Papists Act-tal. Ennek köszönhetően viszont a környék megtapasztalt egy erőteljes katolikus ellenes megmozdulást, az úgynevezett Gordon zavargást 1780-ban, amikor is kápolnát teljesen kifosztotta a csőcselék. Mikorra a bajorok is elköltöztek, már stabilizálódott a katolikusok helyzete Londonban, így nem volt gond megépíteni a jelenlegi templomot a kápolna helyén.

Our Lady of the Assumption and St Gregory

Our Lady of the Assumption and St Gregory belseje

Ezután visszasétáltunk a Brewer Street-re és elindultunk keleti irányba. Az utca a 17. században itt működő sörfőzdék miatt kapta a nevét. Innen a Great Pultney Street-re fordultunk. Az utca a 18. században leginkább néhány hangszerkészítőről volt híres, és itt lakott többek között Haydn 2 évig. Épp emiatt a Haydn Társaság most gyűjt az engedélyre, hogy egy emléktáblát tegyenek ki itt - az elsőt Londonban. Elég jól állnak a honlapjuk szerint, tehát nemsokára akár ezt is lefényképezhetjük.

Brewer Street

Great Pultney Street

Visszatérve a Brewer Street-en mentünk tovább, de a séta további részéről majd a következő bejegyzésben írok.

Mottisfont - egy Hampshire-i kastély

Nekem is elég nehezen mennek a Londonról szóló bejegyzések, mint Gergőnek. Talán azért, mert sokkal könnyebb még frissiben bemutatni az élményeket, mint sok régi képből összeválogatni a jobbakat. Ráadásul hihetetlen szép helyek vannak Angliában. Ezért most inkább a legutóbbi kirándulásunk története következik.

Még a nyáron National Trust tagságot vettünk, amikor meglátogattuk a Claremont Landscape Gardent. Nem volt olyan szörnyen drága, s nagyon sok helyre lehet ingyen ellátogatni vele.

Az egyik ilyen Mottisfont. Winchester és Salisbury között fekszik félúton, tőlünk kb. 1 óra autóútra.

Kicsit mélabús, kora őszi idő volt: párás, inkább szürkés, de még meleg.

Mottisfont

Mottisfontnak 1201-ben kezdődött a története, amikor William Briwere - aki négy Plantagenet királynak is a jobbkeze volt - ágoston rendi kolostort alapított a területen.

A kolostor egyetlen megmaradt része

A XIV. századra már virágzó gazdaságuk volt a szerzeteseknek, de az 1348-as pestis járványban nagyon sokuk meghalt. A pápához fordultak segítségért, de újabb csapás érte őket: egy földrengés nagyon komoly károkat okozott az épületekben. Végül 1536-ban, a "Dissolution" idején hagyták el végleg birtokukat, amikor VIII. Henrik bezáratta vagy leromboltatta az összes kolostort és templomot.

A király barátjának, a diplomata Lord William Sandys-nak adta a birtokot, aki új, Tudor stílusú házat építtetett rá. A bevett gyakorlattól eltérően nem romboltatta le a templomot, hogy a köveiből építkezzen, hanem körülépítette azt, így még ma is láthatóak a középkori építészetre jellemző jegyek a házban. Szegény Lord Sandys nem élvezhette túl sokáig új birtokát, mert négy évvel később elhunyt.

1684-ben az ő utódai is meghaltak, s így az unokaöccsükre, Sir John Mill-re maradt az uradalom, és az ő családjáé volt a következő 200 évben. Érdekes, hogy csak a hatodik báró, Sir Richard nyúlt hozzá az épülethez: györgy korabeli házzá építtette át az 1740-es években, s ő kezdte helytelenül apátságnak (abbey) nevezni.

A Mills bárók egyik címerállata az istállóudvar kapuján

1835-ben halt meg az utolsó Mill, s Sir John Barker tiszteletes örökölte a birtokot, aki tisztelete jeléül Barker-Millre változtatta a nevét. Nagy sportember volt: imádott krikettezni és vadászni, továbbá ménest és vadászkutya tenyészetet tartott. 1860-ban halt meg, s ezután özvegye - aki az első iskolát alapította a faluban - még 20 évig lakott a házban. 

Halála után egy távoli unokatestvér, Mrs Marianne Vaudrey örökölte a birtokot, aki 1884-ben bérbeadta egy gazdag bankárnak, Daniel Meinertzhagennek és feleségének, Georgina-nak. A házaspárnak annyira megtetszett az uradalom, hogy nem törődtek a tulajdonos kikötésével: sem villanyt, sem központi fűtést nem vezethettek be. Tíz gyerekük született, akik - egyikük naplófeljegyzései alapján - boldogan éltek az óriási parkban. A szüleik sem unatkoztak: vendégül látták koruk híres tudósait és politikai reformereit, többek között George Bernard Shaw-t, Charles Darwint, Cecil Rhodes-t, Henry Stanley-t (aki megtalálta Dr Livingstone-t Afrikában) és Herbert Spencert. Meinertzhagenék legidősebb fia, Dan, 1898-ban halt meg 23 évesen egy balesetben, s a család nem sokkal később elköltözött innen. Másik fiúkból, Richardból katona, felfedező és ornitológus lett. Ellentmondásos, érdekes élettörténetét érdemes elolvasni: valószínűleg utólag átírta a naplóit, valamint majdnem bizonyos, hogy lopott tudóstársaitól, továbbá gyanítható, hogy második feleségét meggyilkolta, ráadásul egyes életrajzírói szerint kém volt. A játszótéren találtunk egy, a visszaemlékezéseiből származó idézetet:

Padtámla Richard megjegyzésével

Miután Meinertzhagenék elköltöztek, Mrs Vaudrey észrevette, hogy mégiscsak bevezettették a központi fűtést. Mivel nagy rajongója volt a gótikának, ezért vissza kívánta állítani a szerzetesi kor hangulatát. Ennek érdekében nagyon sokat költött a központi fűtés eltávolítására, és több helyen lebontotta a középkori részeket rejtő burkolatokat - majd ezek után vadászatokhoz adta ki a házat... Végül 1932-ben úgy döntött, hogy eladja a birtokot.

1934-ben talált rá vevőjére, Maud és Gilbert Russellre, akiknek az első dolguk volt bevezetni a világítást és a központi fútést... A ház külsejéhez nem nagyon nyúltak hozzá, de a szobákat átalakították, s XVIII-XIX. századi neoklasszikus bútorokkal rendezték be.

Maud szívesen támogatta a művészeket, s örömmel invitálta meg őket a házukba. Vendégül látták koruk sok híres művészét, többek között Rex Whistlert, Russell Page-et, Ian Fleming-et, Boris Anrep-et - utóbbi Maud szeretője is volt. Maud modellt is ült több festőnek, például Matisse-nak, bár nem tetszett neki a róla készült kép.

Férje 1942-ben történt halála után nemsokkal megkereste a National Trust-ot, s hosszas tárgyalások után, 1957-ben átadta a birtok tulajdonjogát a társaságnak. Még 15 évig lakott a házban, majd a közeli Mottisfont faluba költözött, s ott élt 1981-ben bekövetkezett haláláig.

Amikor elköltözött, az összes ingóságát magával vitte, ezért a National Trust apránként, a fennmaradt fotók alapján rendezte be a házat, ugyanabban a stílusban, amit Mrs Russell annyira szeretett. Nagyon jól sikerült! Olyan volt a benyomásom, mintha csak az előző pillanatban léptek volna ki a szobából:

A következő képen látható a szalon, amit Rex Whistler festett ki, trompe l'oeil stílusban. A kanapé felett például úgy látszik, mintha egy dombormű volna, s az ezutáni képen képen is festve vannak a plafon díszei és a drapériák:

Az emeleten lévő cselédszobákat is berendezték:

Az ablakból igen szép kilátás nyílik a hátsó kertre, amely több részből áll: vannak benne ősfák, olasz stílusú kert, hársfa ösvény, nyolcszögletű tiszafás pihenőhely, kutyatemető és egy gyönyörű rózsakert. Ez utóbbit 1972-ben alapították, s csak ritka és régi rózsafajtákat ültettek bele - persze sok-sok másik virág mellett. Pár kép a kertből:

Öreg tölgyfa

A hátsó front

Kutyatemető

Vörösbegy

Hárs sétány, amit a kolostor oszlopsora ihletett

Olasz stílusú kert (Italian Garden)

Tiszafás oktogon

Őszi kikerics a rózsakertben

Már kevés rózsa virágzik, de azért szép

Kijárat a parkba

Persze lehet sétálni az óriási parkban is:

Forrás

Híd a River Keeper felett

És a Téli Kert (Winter Garden) is gyönyörű:

Kecskerágó a Téli Kertben (Winter Garden)

Magyal

Nekünk nagyon nagy élmény egy-egy ilyen birtok meglátogatása, és aki egy kicsit meg szeretné ismerni Angliát, nem hagyhatja ki őket. Igazából a turistáknak kötelező London-Oxford-Stonehenge-Salisbury kirándulások mellett is tanácsos lenne egy nemesi ház meglátogatása, hogy lássák, hogyan éltek a tehetős angolok. Az élményt még az is fokozza, hogy minden szobában áll egy-egy "teremőr", aki nem szúrós szemmel néz, hanem lelkesen elmagyarázza az adott szoba történetét, és arra biztat, hogy bizonyos tárgyakhoz, például korabeli szakácskönyvekhez nyúljál csak nyugodtan hozzá! Innen tudom, hogy akkoriban ettek vörösfülű ékszerteknőst ("Vágd le a teknős fejét" - brrr!) Fényképezni is lehet, bár csak vaku nélkül.

Mottisfont nyitva van az egész évben, de állítólag rózsavirágzáskor érdemes oda a leginkább ellátogatni.